Vipasszana?

Nehogy kipróbáljátok! Szörnyű és borzasztó és rettenetes! Embert próbáló!

Azt hittem ismerem önmagamat annyira, hogy tudjam, nagy az akaraterőm, végtelenül türelmes és nyugodt vagyok. Napokig tudok hallgatni, ha megbántanak.
A legnehezebb a gyakorlatok megkezdésében nem a beszélgetés hiánya volt, hanem a fizikai fájdalom, a bennem megjelenő feszültség és érzelmi viharok tűrése.

Sokszor gondoltam: most már felállok, kimegyek és abbahagyom. Jobb lett volna nekem, ha maradok otthon, nézem a kényelmes fotelemből a TV-t, csevegek az ismerőseimmel az aktuális pletykákról és szidom a sorsot, hogy milyen kegyetlen velem.
Azonban, mégis maradtam!

Eltelt egy óra, eltelt még egy, mindig más és más kihívás. Bevallom megkönnyebbültem, amikor véget ért a hét.

Nem tudtam bennem milyen változást indított el ez a munka. A későbbiekben tapasztaltam, hogy fizikailag sokkal rugalmasabb vagyok. (Tudom már Csilla miért ilyen fiatalos.)
Mindig panaszkodtam, hogy nem tudom kialudni magam, most pedig lényegesen kevesebb alvás elegendő. Sokkal könnyebb és alaposabb számomra a megfigyelés.

A férjem horkolása csodálatos zajzene, melyben különböző hangok, ritmusok ringatnak. (A horkolása eddig sem zavart, de mostanra kimondottan kellemes érzéssé vált. ) A cicáim, ha közelednek, nem csak azt veszem észre, hogy zajt keltenek, hanem a részleteket, a körmeik kapaszkodását a padlón, a légzésüket és a közeledtük ritmusát is. (A bajszuk pödrését.)

Rájöttem mennyi mindent kibírok. A körülöttem zajló események érzelmileg nem sodornak el, egyensúlyban vagyok.

Köszönöm nektek és hálás vagyok azért, hogy együtt lehettünk! Köszönöm önmagamnak, hogy nem a fotelt választottam! (Alig várom a következő nagygenerált!)

Móni
2017. 06. 19.

%d blogger ezt szereti: