Vipassana elvonulás élménye * Krisztina 03. 18.

Vipassana elvonulás

Jó ideje foglalkoztatott a kérdés, hogy lehet-e elölről, új lappal kezdeni. Mire is gondolok? Ha az ember eltölt a munka világában éveket, évtizedeket és érzékeny az őt körülvevő eseményekre (nem szedi rendszeresen a „leszarom” tablettát és nem gyakorolja kíméletlenül az „engedd el” technikát), akkor előfordulhat, hogy előbb-utóbb észreveszi, hogy nagy mentális terhet cipel. (Ha nem hal meg azelőtt mielőtt tudatosulna ez benne.) Szóval sokszor eszembe jutott, hogy húsz évesen sokkal gondtalanabb voltam és felszabadultabban éltem az életemet – lelki terhek nélkül. De vissza lehet-e térni ebbe az állapotba? Lehet-e tiszta lappal kezdeni?

Egy meditációs tréningre jelentkeztem, ami a leírás szerint pont ezt ígérte. Megszabadulást, megkönnyebbülést, lelki fejlődést és valami segítséget a későbbiekre. Jó volt a bemutatkozó anyag, hívószavak benne, így hát jelentkeztem rá. Pár nap volt a kezdésig, ez elegendő volt ahhoz, hogy a témában „kiolvassam” az internetet. Persze minden amit olvastam arról szólt, hogy mennyire csodálatos, fantasztikus és hülye aki nem próbálja meg. Nyilván azok az emberek, akik egy ilyen elvonuláson megborultak, vagy ott hagyták a fenébe az egészet, nem írtak blogot róla. A kudarcot ki fogja megosztani?

Első nap délután kezdődött a program és szigorú rendben zajlott végig, hét napon keresztül. Nem írom le, hogy időrendben, hogy mi történt, inkább arról írok, ami az elvonulás előtt foglalkoztatott, és amire végül is választ kaptam.

Testhelyzet

Többnyire a meditáló embert lótusz vagy törökülésben szokták ábrázolni, csukott szemmel, egyenes tartással. Egy olyan kultúrában (pl. India), ahol az emberek a földön guggolva csinálnak mindent ami nem járás – ez a kézenfekvő pozíció. A nyugati ember számára viszont ez egyáltalán nem kényelmes (elsőre pláne nem), így hát lehetett széken ülve is meditálni, mert az azért kiderült, hogy nem fakírképző tanfolyamra mentünk. (Hozzáteszem: ez hamarabb is leeshetett volna, mert ha valaki azzal van elfoglalva meditálás közben, hogy ne haljon bele, akkor az nagy valószínűséggel nem a technikát gyakorolja).

Természetesen mindenki a földön kezdte üldögélést. Én négy óra meditációt bírtam a földön és az első voltam, aki bevitte a terembe a konyhaszéket. Életem nagy felfedezése volt, hogy kényelmes! – na az első negyedórában, de ez a negyedóra pont tíz perccel volt több kényelem, mint a földön üldögélés. Nem volt gond, rengeteg párna és gyakorlás árán a testem feladta a harcot és a harmadik-negyedik nap táján már megszűntek az éles fájdalmak, a kétségbeejtő zsibbadás. Sőt volt olyan óra, amikor egy órán keresztül képes voltam mozdulatlanul ülni. Na azért ez annyira mozdulatlanság, amennyire a légzésed engedi. Érdekes egyébként, mert ha az ember mozdulatlanul ül, egy idő után elveszti azt az érzékelését, hogy szék van alatta, föld a lába alatt és az egész szinte lebegéssé válik. Azért ehhez az kell, hogy ne legyenek fájdalmak, meg kell tanulni, hogy hogyan kényelmes. (Napi 8 óra erre pont elegendő volt). Azért megnyugodtam a végére, mert egy idő után már mindenki vitte a széket a meditáló terembe.

Maga a meditáció

Nem írom le részletesen, magát a technikát, interneten elolvasható. A lényeg, hogy meditálás közben nem a következő napi főzendő dolgok receptjén kell törni a fejünket és nem is arról kell álmodoznunk, hogy milyen az, amikor egy vadvirágos réten, mezítláb sétálgatunk. Megtanultunk koncentrálni a testünk egy pontjára úgy, hogy közben nem gondolkodunk semmin. Ezt két napig gyakoroltuk és elmondhatom, hogy a hetedik napra voltam képes arra, hogy a testem egy adott pontját figyelve, ne veszítsem el a figyelmet és ne agyaljak semmin. Viszonylag hosszú ideig, ami akár negyedóráig is eltarthatott…  Amikor végre eljutottunk odáig, hogy úgy ahogyan képessé váltunk koncentrálni, akkor kezdtük a technikát gyakorolni, ami nekem viszonylag könnyű volt, ugyanis a testünket kellett pásztázni – az én felfogásom szerint „csináltunk valamit”. Na az ment rendesen. Egy idő után tisztába lettem azzal, hogy mekkora vagyok, meddig tartok (kialakult a testképem a fejemben), szóval kicsit olyan volt, mintha órákig félhomályban  nézegetnéd magad egy tükörben, aztán ahogy megszokod a derengést egyre jobban kezded magad látni. Az már csak érdekesség, hogy volt olyan, hogy hat ujjam volt és pereme volt a fejemnek, de Csilla (a Tanító) azt mondta, hogy vegyem vissza az eredeti szabásmintát.

Nemes csend

Az első nap estéjétől az utolsó nap délutánjáig csendben kellett lennünk. Nem beszélgethettünk, nem mutogathattunk, semmiféle jelzést nem adhattunk egymásnak. Na ez szuper dolog! Először is, mert nincs az a kényszer, hogy mindenkivel szóba állj, megismerkedj és meghallgasd a történeteit és ezzel is felesleges információkat juttass az agyadba. Hát nem teljesen mindegy, hogy másik éppen válófélben van és eladó a háza és mennyire szuper nála minden, vagy nagyon szar? Másrészt azzal, hogy a társadalmi konvenciók azt a sokszor felesleges elvárását, mint csevegés, nem kellett űznünk, több időnk volt arra, hogy a meditációval és önmagunkkal foglalkozzunk. És közben megtanultunk figyelni a másikra, a végére már ha valaki csak arra gondolt az étkezésnél, hogy só! ketten ugrottak, hogy odatolják neki. Kicsit fura volt, hogy nem lehetett azt mondani, hogy köszönöm, jó reggelt, meg ilyesmi – rendesen le is szoktam róla, utolsó reggel (amikor már lehetett beszélni), azt vettem észre, hogy nem is mondom. Ennek a csöndnek volt egy másik hatása is, az hogy kifinomodott, élesedett a hallásom. Ez nem volt különösebben jó, sok zajt fizikai bántalmazásként éltem meg. Újra meg kellett állapítanom annak a természeti törvénynek a létezését, amely szerint ha kertvárosi környezetben vagy, akkor hallótávolságban biztosan lesz egy olyan szomszéd, aki hétvégén a flexével gyakorol.

Étkezések

Nekem ez volt a legegyszerűbb. Egyrészt semmi bajom azzal, ha nem ehetek húst, másrészt meg fantasztikus, hogy egy héten keresztül nem volt téma az agyamban a „Mi is eszünk ma?” kérdés. Azt amit kapok. Úgy ahogy kapom. Mielőtt bárki azt hinné, hogy ez a mérleg egyik serpenyője és egyébként vacak volt, hát nem! isteni finomakat ettünk, viszonylag gyorsan (minek üldögéljünk az asztalnál, ha úgyse lehet beszélgetni) és azért még pluszban mindig került valami rágcsálni való is. Nekem egyedül a bableves okozott gondot, nem maga az étel, hanem az azt követő életérzés. Aztán persze kiderült, hogy ez nem egy alattomos módszer a testi kínok gerjesztésére – csak így alakult.

Körülbelül ez a négy dolog foglalkoztatott, mielőtt elkezdődött és azon nem is gondolkoztam, hogy hogyan fogom megélni és milyen lesz az én egyéni utam. A végén, amikor mindenki elmondta a saját történetét a közös hetünkről, azért kiderült, hogy mennyire különbözőképpen éltük meg a meditációval járó változásokat. A magam részéről azt tudom teljes bizonyossággal, hogy igen, lehet tiszta lappal kezdeni. Fürödtem abban az érzésben, hogy nincs stressz, nem nyomaszt semmi, hogy szabad és felszabadult vagyok. És az csak az egyik dolog, hogy újra tapasztaltam ezt, amiről tudtam, hogy létezik, csak elhagytam valahol, de találkoztam valami új dologgal is. Mindig azt gondoltam, hogy a legjobb dolog a világon, ha örül az ember, vidám, tehát pozitív érzésekkel van tele. Rá kellett jönnöm, hogy az az állapot, amikor nem érzek semmit – semleges vagyok, csak vagyok – az is csodálatos. Ez azért nagyszerű, mert a semlegesség érzése fenntartható, az öröm, a vidámság, kacagás csak pillanatnyi, valami külső hatásra adott hirtelen reakciónk.

Nagyon jó volt a szervezés. A körülményekben, ellátásban, napirendben nem volt semmi olyan, ami fölösleges stresszt, frusztrációt okozott volna. Csilla, Ádám és Nadi megteremtették úgy a feltételeket, hogy kizárólag magunkban keressük az okot, ha megborulunk. Köszönet nekik.

Krisztina
2018. 03. 18.

%d blogger ezt szereti: