Adri írása * Vipassana után

Bő féléve már motoszkált bennem valami, amit nehéz lenne szavakkal megnevezni, de ott volt, és éreztem. Aztán meghirdették a márciusi elvonulást, és akkor eldöntöttem, hogy menni fogok, mert szükségem van rá. Valójában nem tudtam, hogy mire számítsak, csak annyit, hogy segíteni fog. Aztán úgy alakult, hogy áldott állapotba kerültem, amitől még izgalmasabb lett az egész, és kivételesen szerencsés körülmények között vághattam neki ennek az egy hétnek.

Utolsó szemeszteres Omniverzumos diákként nagyon sok változáson mentem már keresztül az elmúlt 2,5 évben, és azt gondoltam, ez az elvonulás felteheti még az i-re a pontot. Aztán ahogy közeledett az idő elbizonytalanodtam, hogy valóban kell ez most nekem? A racionális én-em több indokot is felsorolt, hogy miért is ne menjek. Lebeszéltem magam róla, vannak most fontosabb dolgok is… persze mindennap ez járt a fejemben, hogy vajon mit is kéne tennem. Szerencsére a szellemi lényem nem hagyott nyugodni, és végül elszántam magam, nem törődve semmilyen külső körülménnyel. Rendkívül hálás vagyok, hogy így döntöttem, és a kedvesemnek is, aki támogatott benne.

Azzal a határozott céllal indultam el, hogy szeretnék közelebb kerülni a belső esszenciámhoz, és természetesen a bennem növekvő kis élethez is. Azt tudom elmondani, hogy mindkettő sikerült.

Hogyan éltem meg a technikát?
A 2,5 nap koncentrációs technika nagy kihívást jelentett számomra, nem kötötte le a tudatomat, mindenhova mászkált, és olykor bele is aludtam. Egy óra végtelen hosszúnak tűnt, de eltelt mindig.
Aztán jött a Vipassana, a ’pásztázás’.
Na, ez már sokkal izgalmasabb volt az előzőhöz képest, és elég jól is ment, de persze azért könnyűnek nem nevezném, voltak kihívások bőven. Napról napra egyre több párna került a székemre, a lábam alá, a derekam mögé, stb., de mindig eljött az a pont, hogy bármit csinálok, az már nem kényelmes. Aztán többször eszembe jutott, hogy még vajon hányszor kell pásztáznom, és hogy ennek semmi értelme… de felülkerekedtem, és csináltam. Az erős elhatározás ülések során folyamatosan viszketést éreztem a testem különböző pontjain, de mindet el tudtam engedni egy idő után, megszűntek ezek az érzetek, és csak a pásztázásra koncentráltam. Minden egyes ülés után erősebbnek éreztem magamat.

A ‘Nemes Csend’
Az vettem észre, hogy egyre hangosabb mostanában már ez a világ, ezért az, hogy egy hétig nem kommunikálhattunk egymással, nem hogy nem jelentett nehézségét, hanem szó szerint jól esett. Hozzásegített ahhoz, hogy minél inkább magamra figyeljek, és fantasztikus élmény volt úgy enni az asztalnál 9 másik társammal, hogy csak az ételre figyeltünk. És ez a Nemes Csend rádöbbentett több fontos dologra is: túl sokat beszélünk feleslegesen, és túl sokat bosszankodunk felesleges apróságokon. Együtt élni 10 emberrel 1 hétig megkövetel sok önuralmat és alkalmazkodási készséget. Mikor figyeltem a körülöttem lévőket, nem tagadom többször volt olyan, ami miatt talán szóltam volna, ha lehetett volna beszélni. De nem lehetett. Pörgettem az agyamba ezeket a valójában jelentéktelennek mondható impulzusokat, aztán mindig győzött az “aniccsa” és a semlegesség. Nem próbáltam elemezni, megvizsgálni, hogy mi miért váltott ki belőlem érzelmet, egyszerűen csak hagytam, hogy elmúljon. Volt, amihez több idő kellett, volt amihez kevesebb.

Esti tanítások
Amikor az első este szembesültem a tanítás témájával, miszerint Alice Bailey egyik előadás sorozatát fogjuk a hét folyamán végighallgatni, azt gondoltam “Húha, ezek nem tréfálnak”.

A napi 6 órás meditáció után este 7-kor sem lankadhatott a figyelmünk, nagyon komoly volt a téma, igazi szellemi tanításnak lehettünk résztvevői. Normál körülmények között nem vagyok biztos benne, hogy be tudtam volna fogadni mindent, amit hallok, de OTT, abban a térben egyszerűen a lelkem beitta az egészet, folyamatosan forogtak bennem az elhangzottak, és a kérdések. Sokkal több volt, mint amire számítottam. Egyrészről a napnak a megkoronázása és zárása volt, másrészről minden alkalommal valami újat indított el bennem.

Nagyon nehéz szavakkal megfogalmazni, amit ez a hét adott. Egy csodálatos folyamatnak lettem részese, és megtaláltam, amit kerestem. Nem egyik pillanatról a másikra, hanem napról napról áthatott, és a hét végére ki is teljesedett. Rendkívül hálás vagyok Csillának, Nadinak, Ádámnak, és a többieknek, akikkel együtt közösen megélhettem ezt a folyamatot, nélkülük ez nem jöhetett volna létre!

Azóta eltelt egy hét. Újra itthon, a mindennapokban. Valami más lett. Bár még nagyon frissek az élmények, azon fogok dolgozni, hogy minél tovább megtartsam ezt az állapotot.

De ez bizony kemény munka lesz. Egy hétig egy külön világban éltünk, most vissza kell rázódni, és helyt állni, gyakorolni azt az önuralmat, amit az elvonulás alatt sikerült elérni, gyakorolni minden helyzetben a semlegességet és az “aniccsát”. Nehéz, mert most már “egyedül” vagyunk, és sokkal nagyobb fegyelmet igényel, mint amikor együtt voltunk.

Kívánok a többieknek is erőt és kitartást ehhez a munkához!

Aki még nem lehetett részese egy ilyen elvonulásnak, de már érik benne a gondolat, azt üzenem: Ne gondolkozz, menj! Az itt szerzett tapasztalatot nem lehet máshol, máshogyan megszerezni. Nem lesz könnyű, de megéri!

Adri
2018. 03. 25.