Érzelmek hullámvasútján

Ma igazán sok szabadidőm van. Kíváncsiság és egy furcsa belső késztetés hajt, hogy új dolgokat tapasztaljak meg. Ezért úgy döntök, hogy elmegyek a nemrég nyílt, közeli vidámparkba.
Nem kell sokat utaznom. Mikor megérkezem, átsétálok a főkapu és a névtábla alatt. Az „Élet parkja” áll rajta. Furcsa név egy vidámparknak.
Ahogy bemegyek, látom, hogy itt is a szokásos játékok, lehetőségek várnak rám. Mivel ma kicsit izgága vagyok, úgy döntök, hogy kihagyom a már ismert élményeket, és a hirdetésben is kiemelt, különleges hullámvasút felé veszem az irányt.
Útközben azon mélázom, vajon hogyan lehet különlegessé tenni egy megszokott játékot. Már messziről kiszúrom a hullámvasutat. Semmi olyan nem látszik rajta, ami indokolná különlegességét. Közelebb sétálok, és beállok a sorba. Nézem a velem együtt várakozók izgatott arcát, és a leszállók vegyes ábrázatát. Van, akin a teljes áhítat mosolya sugárzik, ő egyből beáll a sor végére, hogy újra megtapasztalhassa az élményt. Vannak, akiknek az arca inkább zöldes, ők a mosdó felé veszik az irányt. Vannak olyanok is, akiknek a szemében valami furcsa fény csillog. Ők elég rejtélyesek. Csendben másznak ki a kocsikból, gondolataikba mélyedve. „Már értem”- suttogják maguk elé. Furcsa ez az ábrázat. Próbálom leolvasni az arcukról, hogy mi járhat a fejükben, de nem igazán értem.

Nincs időm tovább bámészkodni, én kerülök sorra. Kérek egy jegyet a pénztárostól, és miközben várom a papírt meg a visszajárót, látom, hogy egy figyelmeztető tábla lóg az ablakban. A szokásos kiírások vannak rajta: „Csak saját felelősségre használható.” Meg hogy „Csak 18 éven felülieknek.” És egy nem szokásos mondat: „Függőséget vagy teljes kiábrándultságot okozhat.” Meglep ez a mondat, és próbálom tovább olvasni a feliratot, de a pénztáros siettet, a mögöttem jövők már lökdösnek, így tovább haladok anélkül, hogy a legalsó sort, a legapróbb betűs részt el tudnám olvasni. Mindegy is, már ültem hullámvasúton, és ez sem tűnik azoktól eltérőnek.
Hamarosan begurulnak elém a kocsik. A tömeg gyorsan elhelyezkedik. Én beszállok az első kocsiba, mert már csak ott van hely. Még egyszer elhangzanak a figyelmeztetések, melyeket alig hallani a zsibongó tömegben. Mivel senki nem száll ki, kattan a zár, és elkezdődik a menet. Lassan haladunk felfelé, ahonnan majd a gravitáció segítségével elindul a menet. Annak ellenére, hogy tudom, mire számíthatok, mégis velőtrázó élményben van részem. Csodálatos a kilátás odafentről. Látni a várost, az egész parkot, a gyönyörű természetet és az eget. Minden igazán gyönyörű idefent. Pár másodpercre átjár a végtelen boldogság, harmónia, öröm érzése. Úgy érzem, hogy ebben az állapotban mindenre képes vagyok, minden a legnagyobb rendben van és csak jó dolgok történhetnek velem. Úgy érzem, annyira csodás ez az élmény, hogy most bármit elvállalnék, megcsinálnék, hiszen minden és én magam is fénnyel, erővel és örömmel teli.
Az első sorból tökéletesen látom, ami előttem van: a hullámvasút pályáját, a kanyarokat, az íveket, a fordítókat. Ebben a fényben minden csodálatos, gyönyörűen csillog a sín, mindenki mosolyog. Úgy érzem, hogy a mélység is csak olyan szép lehet, mint itt fent.

Aztán egyszer csak elengednek a fékek, és elkezd közeledni a föld. A gyomrom óriásit ugrik, egész testemet átjárja a remegés és a zuhanás erőteljes dinamikája. Érzem, hogy valami nem olyan, mint szokott lenni.
Borzasztóan érzem magam. Rettegek a mélységtől, mert most veszem észre, hogy egy sötét lyuk felé haladunk. De hogyan lehetséges ez, ha fentről minden olyan csodálatos volt? Miért nem láttam ezt előre? Ezen agyalok, miközben az első kocsiban száguldok lefelé. Aztán hirtelen minden elsötétül. Betérünk a gödörbe, ahol szorongás, magány tör rám.
Mérges vagyok magamra, amiért nem láttam ezt előre. Hiszen fentről minden olyan csodálatos, fényes és világos volt. Miért nem láttam mégis a sötét lyukat? Düh, harag és irigység jár át. Haragszom az üzemeltetőre, mert nem figyelmeztetett előre. Haragszom azokra, akik mindezt élvezik mögöttem. Dühös vagyok magamra, amiért felültem erre a hülye hullámvasútra.
Miközben haladunk a sötétben egyre jobban úrrá lesznek rajtam az érzések. Most már letargia, mélabú és a magány érzése is csatlakozik a meglévőkhöz. Már-mar felsírok a belsőmben felbukkanó ürességtől. Bár tudom, hogy nem vagyok egyedül, mégis úgy érzem, hogy képtelen vagyok másokhoz kapcsolódni vagy mosolyogni, netán bárminek is örülni. Bezárul bennem valami, és magával ránt ez a belső űr, ami nem csak bennem, hanem körülöttem is jelen van. Teljesen befordulok. Meg sem érzem, ahogy a kocsi kanyarog, rángat. Minden sötét és borús idelent.

Kell pár másodperc, mire észreveszem magam előtt az apró fényeket, és a felfelé emelkedő sínpárt. Csak átverés – gondolom, mire a következő pillanatban felcsapódik egy ajtó, és újra emelkedünk felfelé, az ég felé. Egyre jobban tetszik a látvány, ami elfedi a bennem lévő űrt. Újra átjár az öröm, a boldogság és a harmónia érzése. Újra együtt kacagok a többiekkel. Felérünk a tetőre, és látom, hogy még magasabban vagyunk, mint az előbb. A pozitív érzések még nagyobb erővel törnek rám. A lenti szomorúság emléke is kitörlődik belőlem. Teljesen átjár ez a csodálatos élmény, amiben teljesen elveszek.
Majd hirtelen, sokkal előbb, mint legutóbb, zuhanni kezdünk. Pánik tör rám, amikor meglátom magam előtt a tátongó lyukat. Sokkal mélyebbre megyünk. Én pedig sokkal mélyebbre merülök a bennem lévő ürességben. Kilátástalanná válik minden….

Ez egy végtelen élmény. Egyszer a mélység, másszor az egyre nagyobb magasság. A hullámvasút csak megy fel és le, majd megint fel és megint le. Úgy tűnik, hogy ennek az útnak már sosem lesz vége. De látom, hogy csak nekem furcsa ez a hosszú, elnyújtott utazás. Mögöttem teljesen átadja magát az élménynek mindenki. Én már képtelen vagyok örülni a fenti kilátásnak, és már a mélység sem borzaszt el annyira. Kezdek beletörődni abba, hogy innen már soha nem fogunk kiszállni. Ez a gondolat és a beletörődés a megváltoztathatatlanba egyfajta nyugalmat ad nekem. Már nem szenvedek a váltakozó mozgástól, a fent és a lent élményétől. Kezdem egyfajta semleges jelenléttel szemlélni a hullámzást. Már nem izgat a fent csodája, de nem is ránt le az üresség. Érzem, hogy csak pár másodpercig tartanak, aztán megint vált a vonat. Már csak a tájat szemlélem, hogy milyen más látványt nyújt egy-egy helyről. Már nem érzek vágyódást a magaslat felé, és nem rettegek a mélységtől. Megélem a pillanatot, és benne önmagam. Már csak magamra koncentrálok. Az űr és a teljes boldogság mögött találok valamit magamban. Egy furcsa érzést, ami stabil, állandó, derűs, és elfogadó. Egyfajta állandó fényt kezdek érzékelni magamban, miközben a vonat csak teszi a köreit. Összekapcsolódóm ezzel az állandósággal. Ahogy befelé fókuszálok, egyre erősödik. Olyan, mintha egy fénygömb nőne bennem, ami elmossa az űrt, de a teljes gyönyört is. Ahogy befelé figyelek, az út már csak megtörténik velem. Látom és érzem a mozgást, a fény és a sötét váltakozását, de már nem érintenek meg. Ez a bennem lévő derű és fénygömb képessé tesz arra, hogy érzelemmentesen szemléljem ezt a hullámzást. Már nincs hányingerem, nem kavarognak bennem az érzelmek. Elfogadom, hogy itt ragadtam ezen az örökmozgó hullámvasúton. Tudom, hogy mindjárt átvált a mozgás, és újra az ellenkező irányba fogunk haladni, ellenkező érzésekkel és élményekkel. Megfigyelek, jelen vagyok, de már nem vonódom be. Ebben a teljes önátadásban, lényem legmélyéről egy sóhaj szakad fel, melynek végén megkönnyebbülés tör rám. Hátradőlök, és csak utazom a semleges, megfigyelő állapottal és a bennem lévő derűmmel összekapcsolódva.

Ahogy ebben a belső állapotban szemlélődőm, egy halk kattanást hallok. Megmozdul előttünk a sínpár. Gondolom, most még mélyebbre vagy magasabbra megyünk, mint eddig. Ahogy áthaladunk a lukon, érzem, hogy valami mégis más. Passzívan és teljes elfogadással figyelek és várok a következő kanyarra. Egyszer csak meglátom a beszállóhelyet és a várakozók sorát. A vonat begördül, lefékez, és kinyílnak a zárak. Ez a hirtelen váltás megdöbbent. Kótyagos vagyok, nem igazán értem, mi történt. Nem erre számítottam. Azt hittem, most még mélyebbre megyünk majd, ehelyett vége lett az útnak. Elmélázva, utolsónak szállok ki a vasútból, és már ugranak is a helyemre. Elindulok a kijárat felé, miközben az élményen töprengek. Ránézek az izgatott várakozókra, a sorba újra visszaállókra, és látom a mosdó felé rohanókat. Semmit nem érzek, csak a fénygömböt bensőmben, a derűt és a semlegességet. Odapillantok a kasszához, és meglátom a feliratokkal teli táblát:

„Csak saját felelősségre használható.”
„Csak 18 éven felülieknek.”
„Függőséget vagy teljes kiábrándultságot okozhat.”

És meglátom az utolsó sort is, amit már nem volt időm befelé elolvasni:

„Ha engedsz az érzelmeknek és átadod magad, örökre rab maradsz.
Ha figyelsz, és nem vonódsz be, szabad leszel és önmagad.”

– Már értem! – kiáltok fel, és a furcsán bámulók tömege közt, mosollyal az arcomon elsétálok.

 

Írta: Domokos Erzsébet

%d blogger ezt szereti: